07/09/2026
Sokat beszélünk az iskolai bullyingról, és arról is, hogy a gyerekek tudnak egymással végtelenül kegyetlenek lenni. Hogy egyre több a verbális bántalmazás, a kiközösítés, a megszégyenítés, és hogy az online tér ezt még tovább erősíti.
Közben szombat este egy országos televízióban felnőttek mutatják meg több százezer ember előtt, hogyan lehet valaki személyéből, gesztusaiból, életútjából vagy éppen iskolai végzettségéből közös poént csinálni.
A Megasztár új évadának első adásában egy versenyző összetévesztette Dallos Bogit Tóth Gabival. Dallos Bogi a tévedést továbbvitte: Tóth Gabi gesztusait és beszédstílusát utánozta, majd az énekesnő érettségijére is utalt a „Mindjárt leteszem az érettségit, gyerekek, ezután már” mondattal. A helyzethez a többi zsűritag is kapcsolódott, a közönség pedig nevetett. Tóth Gabi később méltatlannak nevezte a történteket.
Dallos Bogi vasárnap este nyilvánosan bocsánatot kért. Azt írta, hogy a versenyző tévedéséből akart viccet csinálni, sajnálja, hogy ezzel Tóth Gabit megbántotta vagy bárkiben rossz érzést keltett, és a versenyzővel később tisztázta a helyzetet. A bocsánatkérésnek van jelentősége, és annak is, hogy valaki utólag képes felismerni: egy viccnek szánt helyzet más ember számára megalázó lehet. Ez mondjuk szintén az országos csatornán főműsoridőben kellene bemutatni.
Számunkra azonban ennél sokkal érdekesebb és fontosabb kérdést vet fel ez a történet.
Mit tanítunk a gyerekeinknek a bántalmazásról, ha a másik ember megszégyenítése a felnőttek világában a szórakoztatás elfogadott eszközévé válik?
Az iskolai bullying ugyanis ritkán születik a semmiből. A bullying közösségi és társaskultúra, a legritkább esetben két érintett kizárólagos ügye.
A gyerekek folyamatosan figyelik a felnőttek világát, és abból tanulják meg, milyen viselkedés növeli valakinek a státuszát egy közösségben. Látják, min nevetünk, kit ünneplünk, milyen mondatok kapnak figyelmet, és azt is, hogy egy másik ember gyenge pontjának megtalálása milyen könnyen válhat társasági sikerélménnyé.
Amikor egy gyerek az osztályban kiparodizálja egy másik gyerek beszédét, járását, ruháját vagy viselkedését, majd az egész osztály nevetni kezd, pontosan ugyanaz a társas mechanizmus működik. Valaki a közösség előtt egy másik emberből készít poént, a többiek reakciója pedig jutalmazza ezt. A szereplők, a helyszín és a következmények különböznek, a csoportdinamika azonban kísértetiesen ismerős.
Ezért fontos, ami a Megasztárban történt. Tóth Gabi személyéről, politikai szerepvállalásáról, zenei munkásságáról vagy közéleti megnyilvánulásairól bárki alkothat véleményt, és lehet szeretni, kritizálni, vitatkozni vele, sőt keményen bírálni is.
Az emberi méltóság azonban egészen más kategória. Az érettségi hiánya ráadásul egy konkrét életút része.
A kereskedelmi televízió pontosan ismeri a konfliktus értékét. A feszültségből videó készül, a videóból kattintás, a kattintásból elérés, az elérésből pedig bevétel. A Megasztár idei válogatójáról szóló beszámolókban maga a műsor is olyan jelenetekkel került a hírekbe, amelyekben a zsűri konfliktusai, kivonulások és egymás közötti összecsapások kaptak hangsúlyt; az egyik tudósítás egyenesen a „zenés Mónika-show” visszatéréséről írt.
Ennek azonban társadalmi ára is van. Ha a felnőttek médiakultúrájában a megszégyenítés humor, a gúny karakteresség, a személyeskedés őszinteség, a másik gyenge pontjának megtalálása pedig jó televízió, akkor különösen nehéz hitelesen elmagyarázni egy tizenkét éves gyereknek, hogy az osztálytársát ugyanezekkel az eszközökkel bántani elfogadhatatlan.
A gyerek ugyanis joggal kérdezheti, miért számít bullyingnak az iskola folyosóján az, amin szombat este egy egész stúdió nevet?
Ezért érdemes ezt az ügyet messzebbről nézni, mint Dallos Bogi és Tóth Gabi konfliktusát. A kérdés számunkra sokkal inkább az, milyen közösségi kultúrát építünk. Mit jutalmazunk figyelemmel? Milyen humort tartunk elfogadhatónak? Hol húzzuk meg a határt az irónia és a megalázás között? És milyen felelőssége van ebben egy országos televíziónak, amelynek műsorát gyerekek és kamaszok is nézik?
A bullying elleni küzdelem nem az iskola kapujában kezdődik. Azzal kezdődik, ahogyan mi, felnőttek beszélünk egymással, ahogyan konfliktust kezelünk, ahogyan humort csinálunk valakiből, és ahogyan reagálunk arra, amikor egy közösség együtt nevet egy másik ember rovására.
Ha azt szeretnénk, hogy a gyerekeink értsék az emberi méltóság határait, akkor nekünk kell megmutatnunk ezeket a határokat. A televízióban, a közösségi médiában, a politikában, a munkahelyen és otthon egyaránt.
Mert a gyerekek számára végül az válik normává, amit a felnőttek világában rendszeresen látnak, és felesleges tőlük mást várni, mint amit a többségi társadalom és a média közvetít feléjük. És amíg a megalázásból műsorszámot készítünk, addig nagyon nehéz lesz hitelesen számon kérni rajtuk, hogy egymással miért teszik ugyanezt.
