17/02/2026
Zovina Resin
Fésűs Éva: A hencidai aranyalma
Megérett a hencidai király almája! … De nem ám akármilyen alma, hanem aranyalma, és nem is napsugár érlelte, hanem muzsikaszó. A hencidai aranyalma csak akkor növekszik, ha valaki muzsikálgat neki, de úgy, hogy egyszer sem fog hamis hangot se hegedűn, se furulyán, mert amint eltéveszti a dallamot - abban a szempillantásban éretlen alma koppan az ügyetlen muzsikus feje búbján.
Az idén sok bosszúsága volt az öreg királynak, mert ahány zenészt a fa alá ültetett, az mind rosszul furulyázott, hamis hangon játszott, és az almafa alja már telistele volt idő előtt lepotyogott, éretlen almával. Mi lesz, ha egy sem érik meg? Hiszen a fa csak hétévenként terem, akkor is azért, hogy férjhez mehessenek a királylányok. Mert Hencida országában úgy szokás, hogy a királykisasszonyok aranyalmát dobnak az ablakuk alá sereglett kérőknek, és aki elkapja, ahhoz mennek feleségül. Így ment férjhez a királykisasszonyok édesanyja, nagyanyja, dédanyja, de még az üköreganyja is.
Nem csoda hát, hogy szívszorongva hallgatták a sokféle muzsikát, és keserves könnyekre fakadtak, valahányszor a király egy-egy ügyetlenkedőt elzavart az almafa alól.
- Jaj, ha nem érik meg, hét évig nem megyünk férjhez! – zokogott a legidősebb királykisasszony.
- Mit csináljak, édes lányom? – mérgelődött a király. – Ilyen zenebonától még az aranyalma is megférgesedik!
Egyszer aztán, egy szélcirógatta hajnalon, váratlanul csodálatos hegedűszó csendültfel az almafa alatt. Világot járó vándorlegény telepedett alája, és anélkül, hogy tudta volna, mi a szokás ebben az országban, hegedülni kezdett.
Tüstént kinyílott a palota ablaka. Kikandikált rajta a legidősebb királylány, azután a középső, majd a legkisebbik. Kinézett a király, a hoppmester, az apródok, az udvarhölgyek, és amikor már mind kigyönyörködték magukat a muzsikában, még egyszer kikukucskált a középső királykisasszony. Ott is maradt az ablakban, három nap, három éjjel hallgatni a hegedűszót.
Örült a király a kristálytiszta hangú zenének. Nagy zacskó aranyat dobott a legényke lábához, nehogy almaérés előtt odébb álljon. De az nem pénzért húzta, hanem most már azért, mert a középső királykisasszony mosolya úgy megbabonázta, hogy nem bírta abbahagyni.
Gömbölyödtek a fán a gyümölcsök, mintha varázsütés érte volna őket. Harmadnap hajnalán vidám harsonaszó adta hírül országnak, világnak, hogy végre, valahára megérett a hencidai aranyalma! Jöhetnek a kérők, deli hercegek és gazdag királyfiak, Óperencián innen és túlról.
A legényke még egyre hegedült, csak akkor ocsúdott fel, amikor két markos katona elpenderítette a fa alól, és a király kikiabált az ablakon:
- Elég volt, elmehetsz!
- Dehogy megyek felség! – válaszolt a legény. – Én nem az almafának, hanem a középső királykisasszonynak hegedültem!
- Akkor is eredj hátrább, megkaptad az árát! – lármázott őfelsége, mert röstellte, hogy a vándorlegény az előkelő kérők közé keveredik
No, az nem is keveredett, hanem elpirult és félreállt, de az aranyakat előbb mind kiszórt az útra. Már éppen kezdtek gyülekezni a királyfiak. Rálépkedtek az aranytallérokra, nehogy poros legyen a csizmájuk. Nevetgéltek, találgatták, hogy melyikük lesz szerencsés!...
Hát, amikor megkezdődött az aranyalmaünnep, a legidősebb királykisasszony almáját tüstént elkapta a Burkus király fia, a legkisebbikét meg egy daliás herceg. De hová gurult a középső királylányé? …
Az bizony sehová, mert ő ki sem dobta az ablakon. A kérők zúgtak, türelmetlenkedtek odalent, az öreg király homloka pedig olyan tüzes lett a méregtől, hogy vizes borogatásokat kellett váltogatni rajta. Még ilyet! Hogy egy haszontalan kis királylány felrúgta a sok száz éves törvényt! Még hozzá nem is a legkisebbik, akinek mindig többet megengednek, hanem a középső! …A középső? . ..
Hallatlan!
Az egész udvar apraja-nagyja körülvette a rendbontót. Ki szép szóval, ki fenyegetéssel próbálta rábeszélni, hogy dobja már le azt az aranyalmát, ha nem akar szégyent hozni király apja fejére. Hencida ország jó hírnevére. De a királykisasszony kijelentette, hogy azért nem dobja le, mert az egybesereglett kérők közül senki sem szereti őt igazán.
Több se kellett a fényes kérőknek! Mellüket döngetve, hangos szóval bizonygatták, hogy dehogyisnem, hiszen azért akarják feleségül venni!
- Ez semmi! - legyintett a középső királykisasszony. – Előbb válaszoljatok egy kérdésemre!
Feszült csend támadt: még a szúnyog tüsszentését is hallani lehetett. A királykisasszony így szólt:
- Túl az üveghegyen, sárkányok várában, aranykalitkában van egy csalogány. Aki annak az énekét hallgatja, az minden este drágagyöngykönnyekkel sírja tele a párnáját. Feleljetek hát, szép királyfiak, deli hercegek: dacolnátok-e széllel, megküzdenétek-e rémmel, csakhogy elhozzátok nékem azt a madarat?
Megzendült az egész palota a kérők válaszától:
- Dacolnánk! . . . Elhoznánk! . . . Akár tüstént indulnánk!
Az öreg király majd’ megsüketült, mégis vígan csapott a térdére:
- No, látod, édes lányom, mennyire szeretnek! Mind elhoznák néked!
A királykisasszony megrázta okos fejecskéjét.
- Téved, édesapám! Ott legesleghátul áll egy vándorlegény, az ki se nyitotta a száját!
- Nahát! – zúdult fel mindenki nagy szörnyülködéssel, a királykisasszony pedig megismételte a kérdést:
- Mondd meg te is, vándorlegény, dacolnál-e széllel, megküzdenél-e rémmel, hogy elhozd nékem azt a madarat?
- Egy tapodtat se mennék érte! – kiáltott a legény.
- Nem-e? – gerjedt újra haragra a király. – Aztán miért nem?
- Azért, mert én azt akarom, hogy a királykisasszony sohase ejtsen könnyet, még akkor sem, ha valamennyi drágagyöngyé válik.
- Hallja ezt, édesapám? – ujjongott a középső királylány. – Most már biztosan tudom, hogy csak ő szeret engem igazán!
Tüstént odadobta az aranyalmát a legénynek, mielőtt még bárki más utánakaphatott volna.
Elkapta a legény, mindenki szeme láttára a szívéhez szorította. Ez ellen még a hencidai törvénytudósoknak sem lehetett kifogásuk.
A sok fényes kérőnek tátva maradt a szája. Erre bizony nem gondoltak, csak a gazdagságra.
Szégyenünkben úgy eloldalogtak, hogy még a lakodalmi ebédet sem várták meg, pedig illendőségből marasztalták őket. Sebaj! . . . Nélkülük is elfogyott a birkapaprikás!
Mire odaértem, már a levét is kimártogatták, csak az utolsó cseppje rezgett a hencidai király bajuszán!
