20/03/2026
Erre a hétvégére feltöltődést, elvonulást terveztem. Számomra a víz energiája az, ami kimos, átmos, megtisztít, és feltölt.
Mivel a férjem pedig horgászni szeret, az elvonulásunk célpontja egyértelmű volt: egy horgásztó partján töltjük el a szombatunkat.
Előtte, természetesen, a heti bevásárlást intéztük még el, péntek este.
És akkor ….
Akkor egy olyan gyomrost kaptam, érzelmileg, hogy az egész testem remegett tőle.
Tologatom a kosarat, miközben a férjem dobálózik a flakon-automatánál.
Egyszer csak megjelenik a soron, ahol tartottam a körutamon. Szeme tágra nyitva, arca sápadtabb, mint szokott. Halkan mondja:
- Odaadtam a flakonokat egy kislánynak. Mert derékig volt a kukában. ….
Nyeltem egyet, mert összeszorult a gyomrom, a szemem nedves lett. Bólintva mondtam: Jól tetted.
A kasszánál álltunk a sorban, előttünk két tizenéves kislány. Péksüti volt náluk, és egy darab fél literes kóla. Fizetnek. Zsebükből elővéve a náluk lévő összes pénzt. A pénztáros számol.
- Valamit vissza kell tennetek, mert 40 Ft-al kevesebb. - mondja.
A lányok a földet nézték, zavarban voltak, és szégyellték is magukat. Egyikük rátette a kezét a péksütis zacskóra, de még mindig nem nézett fel.
- Valamit vissza kell tennetek. - mondja a pénztáros, türelmetlenül.
Határozott hangon közöltem a pénztárossal:
- Hagyja. Majd mi kisegítjük őket!
A pénztáros megköszönte, és elengedte a lányokat a két darab péksütivel és a fél literes kólával. A lányok, gyorsan indultak az aznapi vacsorájukkal, de még visszafordultak megköszönni nekünk.
Fizettünk mi is, rendeztük a lányok 40 forintját. A pénztáros tőlünk (!) kért elnézést, mondván, hogy “nem tehetett mást, mert ha elengedte volna őket a péksütivel, akkor rászoknak erre, és ezt nem engedheti meg.”
Rászoknak.
Érted? Rászoknak. ….
Szóval nem először fordul elő, hogy éhes és szegény gyerekeket vegzálnak pár tíz forintért.
Még le sem tudtam higgadni, mikor kitoltuk a kosarat az ajtón.
Az ajtóval szemben állt egy kislány, kezében egy fél kilós szeletelt kenyeret tartva. Felcsillant a szeme, mikor meglátta a férjemet, rohant hozzá, és átölelte a férjem derekát, úgy mondta, miközben felemelte a kenyeret:
- Látod bácsi? Kenyérre költöttem a flakonpénzt!
A férjem zavarba jött, a kislány folytatta, miközben elkísért bennünket az autóhoz:
- Visszavihetem majd a kosaradat is, a százasért?
Mondta férjem, hogy nem pénz van a kosárban, hanem biléta.
Összenéztünk a férjemmel, és szavak nélkül fogtam egy szatyrot. Pakolni kezdtünk bele: felvágottakat, májast, gyümölcsöt, és egy pár csokit.
Miközben ezt a külön csomagot pakoltuk össze, beszélgetni kezdtem a kislánnyal:
- Azok a felnőttek, akiket körülötted láttam, elveszik tőled a pénzedet?
- Nem! - vágta rá rögtön - Ők a rokonaim, ők is azt nézik, kinek a kosarát vihetik vissza. …
- Sokszor vagy itt kint?
- Amikor csak tudok. Anyukám börtönben van, a mamám meg beteg.
- Mi a betegsége a mamádnak? Meg tudod mondani?
És a kislány megmondta. Ömlött belőle a szó.
Elmondta, hogy a mama lába olyan trombózisos, hogy ki is lukadt a lába, emiatt nem tud felkelni az ágyból, mert fáj neki. Elmondta, hogy anya július 09.-én jön ki a börtönből, hogy “ők” azért nem vitték el őket, mert a mama vállalta, hogy vigyáz rájuk. Mert van egy öccse is, aki 8 éves. …
Miközben hallgattam a kislányt, olyan érzés futott át rajtam, mintha egy éles késsel hosszában kettévágtak volna.
Néztem a kislányt, akinek a jobb oldali pupillája az orrnyerge felé húzódott már be. Tudtam, hogy szemüvegre volna szüksége, és tudtam azt is, hogy erre sosem lesz lehetősége. ..
Odaadtam neki az addigra összekészített csomagot. Azonnal átölelt, és ölelt, és ölelt. Nem engedett el.
- Köszönöm, néni! - mondta, és még szorosabban ölelt.
Én is átöleltem, miközben már a könnyeimet nyeltem vissza. Megsimogattam a fejét, és azt mondtam neki:
- Te egy nagyon jó kislány vagy. És nagyon okos. Jársz iskolába?
- Igen! A tesóm is jár! Ott mindig eszünk!
Majd így folytatta:
- Megyek a bácsinak is megköszönöm!
És átrohant a férjemhez, átölelte, úgy köszöngette a csomagot. Aztán visszaszaladt hozzám, újra átölelt, majd vissza a férjemhez, és újra hozzám.
Mikor elengedett, mindkettőnknek újra megköszönte, és azt mondta:
- Most már akkor viszem haza! Csókolom!
És elszaladt.
A hazafelé úton sokáig nem tudtunk megszólalni. Mígnem kibuggyant a könnyem. Sirattam ezt a jobb sorsra érdemes kislányt, akit semmibe sem vesz a rendszer, akinek a sorsa a szüleinek sem fontos. Sirattam a tini lányokat, akiknek a vacsorája pár tíz forinton múlik.
Fájt a társadalom közönye. Fájt, hogy nem tehettem többet értük. 💔
Dudás Anna