02/09/2026
Tegnap volt az első napom az iskolában. De most nem is erről akarok írni, hanem arról az egy óráról, amit Budapestig a vonaton töltöttem.
Tőlünk Budapest nagyjából egy óra vonattal. Én alapvetően szeretek vonatozni, ha a családdal vagyok, egyedül viszont annyira nem. Egyedül inkább bedugom a fülesem, kizárom a külvilágot, és elvagyok a saját kis fejemben. Tegnap viszont a fülesem lemerült. Természetesen. 🤦♀️
Így hát maradt az emberi hangok hallgatása.
Négyes ülésben foglaltam helyet, idővel pedig leült mellém egy hölgy, velem szembe pedig egy másik. Nem mondom, hogy imádok idegen emberek mellett utazni, de basszus, ez a tömegközlekedés, nem a nappalim. 😅
Aztán elkezdődött egy beszélgetés.
Az egyik hölgy, a beszélgetéséből kiderült, hogy állami gondozásban dolgozik, nevelőként.
És én először csak hallgattam.
Beszélt arról, hogy hány „kölyköt” kellene neki reggel iskolába és óvodába vinni. Hogy ő ugyan nem fog másfél órát utazni Pilisről azért, hogy ilyen „idegesítő kis mitugrászokat” hurcoljon. Hogy aztán egész délelőtt „bassza a rezet”. Meg hogy neki amúgy is tele van a töke a 12 órás műszakokkal, reggel héttől este hétig, vagy este héttől reggel hétig, és még az is az ő dolga legyen, hogy más gyerekeivel foglalkozzon.
Én pedig csak ültem.
Hallgattam.
Körülbelül öt percig.
Aztán megkértem, hogy ugyan már, kicsit kultiválja magát, ugyanis én is állami gondozott voltam, és nem gondolom, hogy ezek a gyerekek ezeket a szavakat illetnék. Ha pedig ennyire nem szereti a munkáját, akkor őszintén nem értem, miért csinálja.
És higgyétek el, magamhoz képest még nagyon intelligens és visszafogott voltam. Máskülönben egy ilyen helyzetben lehet, hogy már rég robbantam volna, de nem akartam magamnak balhét.
A hölgy erre fölhúzta az orrát, arrébb ült, majd hátrahányta, hogy úgyis mindjárt száll.
Én pedig nem mondtam többet.
De nagyon bántott.
Mert én nem ismerem ezeket a gyerekeket. Fogalmam sincs, kik ők, hogyan viselkednek, milyen problémáik vannak.
De jómagam is bent nevelkedtem.
És rohadtul tudom, milyen érzés, amikor egy gyerek mögött nem egy biztonságos, szerető család áll.
Tudom, milyen az, amikor egy gyereknek nem az a legnagyobb problémája, hogy milyen játékot szeretne karácsonyra, hanem az, hogy vajon kihez kerül, ki fog vele normálisan beszélni, ki fogja megvédeni, és egyáltalán lesz-e valaki, akiben bízhat.
Tudom, milyen az, amikor a gyerekkor nem az a gondtalan időszak, aminek lennie kellene.
És ezért különösen kibaszottul rossz volt ezt hallgatni.
Mert ezek a gyerekek nem egyszerűen „kölykök”.
Nem „mitugrászok”.
Nem problémák, amiket reggel el kell fuvarozni valahova, aztán letudni.
Hanem gyerekek.
Olyan gyerekek, akik közül sokan már egészen kicsi korban többet láttak és éltek át, mint amit egy felnőttnek is nehéz lenne feldolgozni.
Bántalmazás.
Elhanyagolás.
Abúzus.
Család nélküliség.
Félelem.
Bizonytalanság.
És egy rakás olyan szar, aminek egyetlen gyerek életében sem lenne helye.
Lehet, hogy valamelyikük agresszív.
Lehet, hogy ordít.
Lehet, hogy kezelhetetlen.
Lehet, hogy olyan dolgokat csinál, amiktől egy felnőtt haja az égnek áll.
De mielőtt kimondjuk rá, hogy „mekkora egy köcsög gyerek”, talán egyszer meg kellene kérdezni:
Mi történt vele?
Mert lehet, hogy nem vele van a baj.
Lehet, hogy egyszerűen senki nem mutatta meg neki, milyen az, amikor valaki szereti.
És itt jön az, amit egyszerűen nem tudok felfogni.
Ha te állami gondozásban dolgozol, akkor te vagy az egyik olyan felnőtt, akinek ezeknek a gyerekeknek biztonságot kellene jelentenie.
Neked kellene lenned az egyik embernek, akiben végre bízhat.
Nem annak, akitől azt hallja, hogy egy idegesítő kis mitugrász.
Ha ennyire gyűlölöd őket, ha ennyire utálod a munkád, ha ennyire teher minden egyes gyerek, akkor könyörgöm…
Mi a faszért csinálod?
Menj el máshova dolgozni.
Tényleg.
De ne egy olyan helyen legyél, ahol sérült gyerekeknek lenne szükségük rád.
Mert nekik nem egy újabb felnőtt kell, aki megveti őket.
Hanem valaki, aki kibaszottul nem adja fel őket.
Én sokszor gondolok arra, hogy milyen világban élünk.
És most nem akarok mindenkit egy kalap alá venni, mert rengeteg csodálatos ember dolgozik a gyermekvédelemben is. Olyanok, akik tényleg szívvel-lélekkel csinálják.
De az ilyen beszélgetések után mindig eszembe jut:
Hány olyan gyerek ül most valahol egy intézményben, aki azt hiszi magáról, hogy ő rossz?
Hány gyerek gondolja azt, hogy ő nem szerethető?
Hány gyerek nem tudja, hogy nem vele van a baj, csak túl sok mindent kellett kibírnia túl korán?
Én csak remélni tudom, hogy egyszer ez változni fog.
Hogy egyszer nem az lesz az első reakció, hogy „na már megint ez a kölyök”, hanem az, hogy:
„Mi baja van? Miben tudok neki segíteni?”
Mert néha tényleg nem kellene sok.
Egy jó szó.
Egy ölelés.
Egy mosoly.
Egy vállveregetés.
Egy „büszke vagyok rád”.
Nekem ezekből rohadt sok hiányzott.
És talán pont ezért fáj ennyire, amikor azt hallom, hogy valaki így beszél olyan gyerekekről, akiknek eleve kurvára kevés jutott abból, ami egy gyereknek járna.
A hölgy végül nem hallgatott végig. Felhúzta az orrát, arrébb ült, és odavetette, hogy úgyis mindjárt száll.
Én pedig nem mondtam többet.
Nem azért, mert nem lett volna mit mondanom.
Hanem mert nem akartam balhét.
Pedig lett volna.
Aztán csak ültem ott a vonaton, és azon gondolkodtam, hogy basszus…
én is egy ilyen „kölyök” voltam valaha.
És ha akkor valaki így beszélt volna rólam, miközben ott ülök mellette, lehet, hogy ma nem lennék képes ilyen nyugodtan beszélni róla.
Úgyhogy csak egy dolgot szeretnék mondani:
Nem kell mindenkit szeretni.
Nem kell minden gyereket kedvelni.
De ha egyszer azt vállalod, hogy sérült gyerekekkel dolgozol, akkor legalább próbáld meg nem tovább törni azt, ami már amúgy is darabokban van.
Mert lehet, hogy neked csak egy kibaszott műszak.
Neki viszont lehet, hogy az egész gyerekkora.
rajongók Ti mit tesztek olyan szituációban, mikor számotokra igazságtalan ... Dolgot hallotok?
